A varrás az emberiség egyik legrégibb kézimunkája, amely az anyagok varrattal való egyesítését szolgálja. Az emberek már a kőkorban használtak halszálkából vagy hegyes csontokból készített tűket, valamint állati ínakból készült cérnát. A sárgarézből és vasdrótból készített varrótűk tömeggyártása a 14. századtól datálható. Aztán a 13. században feltalálták a rokkát, ami hatékonyabbá tette a fonalfonást. A len- vagy gyapjúfonal a rendkívül munkaigényes fonás miatt addig ritka alapanyagnak számított. A 14. századtól kezdve indult meg a gyapot importálása Keletről Európába, melyet Németországba először az augsburgi kereskedő, Johannes Fugger hozott be. A rövidszálú és ezért csak lassan fonható pamutot csak a 18. század végén kifejlesztett fonógépek tették széles körben elérhetővé.

E találmány után kezdtek el azzal foglalkozni, hogy vajon a varrást is lehet-e gépesíteni. Az első működőképes (percenként 300 fordulatú) varrógép szabadalma 1790-re datálható. A villanymotorok elterjedése aztán leváltotta a kézzel, illetve lábbal hajtott varrógépeket. A manapság használt ipari varrógépek percenként 4 000–5 000-es fordulatúak. Sőt, a franciavarrásos vagy biztonsági gépek a percenkénti 7 000–8 000 fordulatra is képesek. Az 1960-as években történt ugrás az automatizálás terén, napjainkban pedig már digitális megoldásokat alkalmaznak a varrásban.

Az első hímzett holmik leletei Kr.e. 5000 körülre datálhatók. Napjainkban a legkülönbözőbb régiókban hordanak az emberek hímzett ruhadarabokat, például Egyiptomban, Kínában és Dél-Amerikában. Kezdetben inkább csak a geometrikus alakzatok voltak jellemzőek, később aztán megjelentek a figurális ábrázolások és a képek. Az első divatmegjelenések a római konzulok, tribunusok és császárok ruházatának és köpenyeinek díszes hímzései voltak. A középkorban a kolostorokban is folyt a hímzés, amellyel liturgikus ruhákat vagy templomterekben használt textíliákat díszítettek. A hímzett szövetek a jómód jelei voltak, hiszen a hímzés hosszú időbe telt és sokba került. A nemes hölgyek már gyermekkoruktól kezdve tanultak hímezni. Aztán lassan ebből alakult ki a céhes kézművesség, először a szabócéh alcsoportjaiként, alkalmanként pedig festőcéh vagy önálló céh formájában. Német nyelvterületen kb. 1500-tól ismerünk ilyen céheket. Ezt követően a 17. században Közép-Európában megkezdődött a manufaktúrává fejlődés. A 19. század elején megjelenő biedermeier egyre szélesebb iskolázottságának köszönhetően a háztartásokban is megjelentek a mindennapi használati és szabadidős tevékenységekhez kapcsolódó tárgyak a polgári és nemesi származású hölgyek körében (teatársaságok / családi körök). Ebben a környezetben fejlődött tovább a hímzés, melynek köszönhetően sok újfajta öltés és technika született, például az áttöréses vagy az azsúrozásos hímzés.

Napjainkban a hímzés világszerte sokak által gyakorolt kézimunka, és a legnagyobb precizitás jele.

Az első igazolt, írásos horgolásminta a 19. század elejéről származik. Nyomtatot formában 1820-ban jelent meg először horoglásminta egy holland újságban. A 19. század elején a horgolás kizárólag a csipkekészítés felgyorsítására szolgált. A csipkekészítés a középosztály klasszikus szimbólumának számított, mert az elitosztály szalonjaiban tiltották ezt a fajta kézimunkát. A 20. század elejére aztán a horgolás már társadalmilag általánosan elfogadottá vált. Minden nőnek ismernie kellett a horgolás technikáját, függetlenül attól, hogy melyik társadalmi osztályba tartozott. A 20. század 30-as éveiben csökkent a horgolás iránti érdeklődés, és átmenetileg baba- és gyermekruháknál használták. A második világháború alatt a nők többsége inkább kötött, mert ahhoz kevesebb gyapjúra volt szükség, mint a horgoláshoz.

Napjainkban inkább privát célra használják a horgolást, mint a divatiparban, mert a horgolt ruhák a hasonló, például kötött ruhadarabokhoz képest kevésbé rugalmasak. Különösen kedveltek az edényfogók, a dísztakarók és az asztali szettek, de akár a babaruhák és a takarók is.

Már a 9. századtól kezdve használtak „kötött”, illetve tűvel kötött kesztyűt liturgikus szertartásokhoz. A tűvel kötött azt jelenti, hogy több tartószálat juttattak be a szövésmintába. Ezzel szemben kötéskor végtelen szállal dolgoznak. Megkülönböztetés: míg a kötöttáruk visszabonthatók, addig a tűvel kötöttek oldhatatlan csomókat tartalmaznak.

A kötés technikája a 13–14. századra vezethető vissza. A Közel-Keletről a Selyemúton keresztül jutott el egészen Itáliáig, és elsősorban az előkelő társadalmi réteg kiváltsága volt. Párizsban először 1268-ból találunk említést az ipari kötésre a párizsi kötőcéh formájában. Érett középkori ábrázolások: egyszerű körkötést végző Mária. A németalföldi és spanyol kötőcéhek okiratai a 15. századból származnak. A mai Németország területéről a 15. és 16. századtól találunk írásos bizonyítékokat ilyen céhekre. Az első működőképes kézi kötőgép William Lee találmánya volt 1589-ben. A kötés egyre szélesebb kör számára elérhető technikává vált, amellyel olcsó ruhadarabokat lehetett gyártani. Japánban és Kínában a kötés csak a 19. század közepén terjedt el. A második világháború alatt a nők többsége inkább kötött, mert ahhoz kevesebb gyapjúra volt szükség, mint a horgoláshoz. Az otthoni és hobbikötögetők számára az 1950-es évek óta számos kis, mechanikus kötőgép volt elérhető, az 1970-es évek óta pedig elektromos, később pedig már számítógép által vezérelt otthoni kötőgépek is kaphatók voltak.

Napjainkban a kötés a kézimunka legelterjedtebb formája Európában, és a nagy divatházak, butikok és dizájnerek évről évre csodálatosabbnál csodálatosabb kötött téli/nyári kollekciókkal jelentkeznek a globális divatbemutatók kifutóin és katalógusaikban.